A történet első soraiban rögtön egy, a normálisba nehezen illeszthető helyzet fogad bennünket: a feleség tárcsázza a segélyhívót azzal, hogy megölte a férjét. Ezután fokozatosan bontakoznak ki előttünk az okok, a miértek. Kathryn Brooker papíron tökéletes életet él, van két imádott gyereke és egy vonzó, mindenki által kedvelt iskolaigazgató férje. A zárt ajtók mögött azonban mindennapos küzdelem az élet a nő számára. Férje fizikai, lelki és szexuális erőszakot alkalmaz, gyerekeik előtt folyamatosan megalázza őt verbálisan.

Pontosan ez az a téma, ami miatt érdemes beszélni a könyvről. A családon belüli erőszak nagyon sokszor tabu. Akik nem tapasztaltak meg hasonló helyzetet, általában értetlenül állnak a történtek előtt. Olyan kérdések és kijelentések hangzanak el, mint: Miért nem szólt senkinek?, Miért nem lépett ki a helyzetből?, Én biztos nem hagynám, hogy velem valaki így bánjon!. Sajnos ez a fajta hozzáállás nem teremti meg a támogató légkört a bántalmazottak számára. A bántalmazó folyamatosan és módszeresen teszi tönkre a másik fél önbizalmát, önértékelését, társas kapcsolatait, míg nem marad hely más érzéseknek, mint a szégyen és a bűntudat. Úgy érzik, hogy nincs kihez fordulni, senki nem tudna segíteni vagy nem hinnének nekik, ha elmondanák. 

Kathryn ebben az elszigeteltségben, magányban és kiszolgáltatottságban éli a mindennapjait. A helyzetből kiszabadulva lehetőségünk van végigkövetni, hogyan alakul Kathryn élete a börtön és az utána következő évek során. Figyelmet érdemlő történet az újrakezdésről, énerőről, tenni akarásról.

Adott egy 15 éves fiú, Christopher, aki odavan a matematikáért, ragaszkodik a szabályokhoz, utálja a sárga és a barna színt. Christopher autista, helyesebben autizmussal él, de ez a történet során egyszer sem hangzik el, ami kifejezetten újdonságként hatott, mert azok a művek, amelyekben valamilyen mentális betegség, zavar megjelenik, általában előszeretettel emlegetik a diagnózist. Az ő egyedi nézőpontjából ismerjük meg a történetet. Mark Haddon kísérletet tesz arra, hogy a fiú bőrébe bújva, az ő szemüvegén keresztül láttassa velünk nemcsak a közvetlen környezetét, hanem az egész világot. 

A cím, illetve a könyv első soraiban megelevenedik az alapprobléma, vagyis, ami annak tűnik, de valójában a Christopher által nehezen értelmezhető emberi kapcsolatok kuszaságát rejti. Meggyilkolják Wellingtont, a szomszéd kutyáját, Christopher pedig nyomozásba kezd, hogy megtalálja a gyilkost, hiszen az igazságnak ki kell derülnie. Az ő világában a hazugság rossz, enyhítő körülmény nincs. Aztán persze megtudjuk, ki volt a kutya gyilkosa, és még sok minden mást is. A könyv érzékenyít. Nincs azzal semmi gond, hogy Christopher a számok biztos, "kiszámítható" világában keres megnyugvást, amikor az élet zűrzavarossá válik körülötte. Mindannyian keressük a biztonságot, a nyugalmat, számára ezt a matematika jelenti. Az ő családjukban is megvannak a bevett szokások és feszültség szülte konfliktusok, amelyek szépen fokozatosan ernyő módjára kinyílnak előttünk. Christopher számára nem feltétlenül érthetőek a szülei döntései, hiszen azokat a legtöbb esetben nem a logika, hanem érzelmek vezérlik. A szülők pedig, ha nem is mindig a legjobban, de vitathatatlanul a legjobb szándékkal irányítják a saját és fiuk életét. Kétségbeejtő érzés, amikor az ember szembesül képességei határaival. Hiába minden jó szándék, hajlamosak vagyunk visszatekinteni: vajon mennyire máshogy alakultak volna a dolgok, ha másik ösvényt választunk? Christopher nem tekint hátra, nincs rá szüksége, ésszerűen mérlegeli a lépéseket és meghozza azt a döntést, amit logika vezérelt világa megkíván. 

A könyv nem "egyszer volt, hol nem volt"-tal kezdődik és nem "boldogan éltek, míg meg nem haltak"-kal fejeződik be, mert nem ez a célja. Egy csekély szeletet kapunk a család keserédes működéséből, és többé-kevésbé reálisan mindannyian beleláthatunk, milyen megoldandó feladatokkal néz szembe a család, ha egy autizmussal élő gyerek is tagja. 

A zsémbes Carl és a cserfes, minden lében kanál Russell közös kalandját nem nagyon kell bemutatni, ugyanakkor érdemes időről időre újranézni ezt a szerethető animációs filmet. A történet szerint Carl elveszíti társát, Ellie-t, aki a világon mindenkinél jobban értette és szerette őt. Az idős férfi nehezen dolgozza fel a veszteséget, ám amikor a házát is meg akarják venni, elhatározásra jut, megvalósítja Ellie-vel közös álmát és Dél-Amerikába repül, méghozzá nem is akárhogy: léggömböket erősít a házához. Ahogy az azonban lenni szokott, váratlan helyzetek sorával kell szembenéznie. Akad például egy potyautasa, a kiscserkész Russell, aki éppen rosszkor (vagy éppen jókor?) tervezett becsengetni az idős úr házába. Természetesen ez még csak a kezdet, és innentől végigkísérhetjük a két generáció barátságát, és nem mindennapi utazását.

Megható mese gyászról, szeretetről, barátságról és az álmok beteljesítéséről.

Első ránézésre is olyan könyvnek tűnik, amit gyertyát gyújtva, puha plédbe takarózva egy pohár tea/bor (kinek, hogy tetszik) társaságában olvas az ember. Valóban hozzáad némi pluszt az élményhez - a szerző javasolja is, hogy így kezdjünk bele az olvasásba -, de ez igaz lehetne akármilyen más könyvre. Gyönyörű a borító, az egész könyv kidolgozottsága valamiféle békét és egyszerűséget áraszt a képeivel és a rövid leírásokkal. Különleges hangulata van, új információkat nyújt a dánokról, sőt recepteket is megoszt a szerző, hogy az élmény a lehető legteljesebb módon hyggelig legyen. Kiderül, hogy kiemelten fontosak a dánok számára a lámpák (szigorúan hangulatvilágítás), a gyertyák (nem illatosított), és, hogy a hygge-hez 3-4 ember jelenléte a legoptimálisabb.

Ha a könyvben megjelenő formában nem is, de a hygge életérzés egyes elemeit mindenképpen érdemes zsúfolt napjainkba beépíteni. Különösen igaz lehet ez így vége felé, az ünnepek közeledtével.

Auggie Pullman először ötödikesként kerül iskolába, mert veleszületett arcdeformitása miatt gyerekkorában többször műtötték, magántanuló volt, most viszont már készen áll, hogy közösségbe járjon. Az idegen közeg minden esetben kihívásokat tartogat, ez többszörösen igaz Auggie-ra, aki látható különbözősége miatt állandó gúnyolódások és lopott vagy sokszor nem is annyira lopott pillantások céltáblája. Aztán szépen, lassan kibontakozik Auggie személyisége, megismerkedik és összebarátkozik olyan kortársaival, akik képesek többnek látni őt, mint csupán az arca. Külön pozitívuma a filmnek, hogy nemcsak a kisfiú szemszögéből ismerjük meg a helyzetet, hanem bepillantását nyerhetünk az aggódó szülők, a háttérbe szorult nővér és az iskolatársak életébe is.

Az igazi csoda egy kedves, humoros családi film elfogadásról, szeretetről, szűkebb és tágabb környezetről.

Milyen kimondhatatlan dolog történt a 14 éves Melindával, aminek hatására nincsenek barátai, ő maga pedig egész egyszerűen nem beszél? Ezen, illetve az események feldolgozásának egy szeletén vezet végig a viszonylag rövid könyv. A főszereplő gondolatain keresztül ismerjük meg belső világát, azzal, ahogyan megbirkózik a kamaszéveket súlyosbító trauma emlékével. Biztonságos közeg a művészeti óra, mely végül terápiás hatásúvá is válik számára.

Egyetlen este, néhány perc történései nem határoznak meg egy embert, de az utána következő időszakra megmásíthatatlanul rányomhatják a bélyegüket. Egy iskolai éven kísérhetjük végig az intelligens, szarkasztikusan vicces fiatal Melindát, aki egyetlen dolgot szeretne: támogatást. Valakit, aki segít rendet tenni a káoszban anélkül, hogy ezt kérnie kellene.

Mindannyiunk számára fontos, hogy elmondhassuk, ami bennünk, velük történik, legalább egy valaki legyen, akinek mesélhetünk, amikor készen állunk beszélni.